Főoldal
A farkasok titka (1-3)
Fórum







 

gotastories 

 

I. fejezet. 

Az álom 

Havas lejtők. Az egész tájat hó borítja. Mindent. Hideg van. Nagyon hideg, mégsem fázom. Élvezem, ahogy a leheletem gőzként felcsap a levegőbe, aztán eltűnik. Élvezem, ahogy a lábaim belesüllyednek a hóba. Szaladok. Fura, hogy nem két lábon megyek, hanem négyen. Így természetes, így jó. Elszaladok addig a folyóig, amelynek a nagy része be van fagyva. Megállok a partján, és lenézek a folyóra, amelyet jégpáncél borít. A jégen látszódik a tükörképen. Látszódnia kellene! De helyette egy zöld szemű, szürke bundájú farkas néz vissza rám. 
- Ayase! Kelj már fel! Mindjárt elkésel az iskolából - hallatszott távolról egy hang. 
- Ah… Jó, már fent vagyok – mondtam félálomban majd megfordultam és elkezdtem dörzsölgetni a szememet. Közben beszélgettem a plüssfarkasommal, Akitával. 

- Jaj, Akita! Már megint a havas lejtőkről álmodtam. És újra farkas voltam. Bárcsak ha tudnám, hogy mit jelentenek ezek az álmok!- dühösen beleöklöztem a párnámba, és hangosan felsóhajtottam. Amióta csak az eszemet tudom, mindig erről álmodtam. Mindig a havas lejtőkön voltam, és mindig olyan szabad. Szabad? Elmosolyodtam ezen szó hallatán. Ugyanis én soha nem voltam szabad, csak az álmaimban. Én egy árvaházban éltem, mert a szüleim meghaltak, vagy nem kellettem nekik, és itt mindig volt valami dolga az embernek. Sohasem tudtam teljesen ellazulni vagy pihenni. Hát, ez az én sorsom. 
 
II.fejezet 
Egy iskolai nap 

- Kopp. Kopp. Kopp - Jaj, ne. Ezek Haruka asszony cipői. Tehát már itt van, jön a lépcsőn. És én még fel sem vagyok öltözve! És mindjárt 8 óra! Elkések! Gyorsan odarohantam a szekrényemhez, és kirángattam az iskolai egyenruhámat. Villámgyorsan felöltöztem, így mire Haruka asszony belépett, már készen voltam. Kivéve a hajamat. Nem volt már időm fésülködni. Meg az ágyamat. Nem volt időm összerakni. Jaj, nekem. Haruka asszony rendmániás, biztos jól megbüntet, amiért ilyen lusta és hanyag vagyok! Már előre félek. 
- Ayase! Hogy lehet az, hogy te sohasem készülsz el időben!? Persze az árvaház többi lakója már mind az iskolában van. Eredj te is, nehogy elkéss! Amikor pedig hazajössz, akkor majd rendet raksz. És el ne próbálj késni, mert ha nem leszel itthon pontban háromkor, komoly verést kapsz! Megértetted? De előtte csukd be az ablakot! Olyan hideg van itt, mint a Himalájában! Na, indulj már, te szerencsétlen! – Haruka asszonynak voltak furcsa szokásai. Ezek közé tartozott az is, hogy ha valaki valamit rosszul csinált, és ő megszidta, az mindig órákig tartott, és egyáltalán nem zavarta, hogy az illetőnek esetleg más dolga lenne. Mint például most is! Tudja, hogy sietnem kell, de mégis órákig beszél, ráadásul olyan dolgokról, amit már vagy ezerszer elmondott! És nekem mindig végig kell hallgatnom! Ráadásul az ablak is! Ő képtelen becsukni? Hiszen őt zavarja, nem engem! Sőt. Én kifejezetten szeretem a hideget. De persze muszáj becsuknom, mert különben még idegesebb lenne! 

- Akkor elmegyek – jelentettem ki halkan. 
- Te még itt vagy? Lódulj már, te marha! A végén még elkésel. 
- Viszlát, Haruka asszony! – köszöntem illedelmesen, de ő még csak válaszra sem méltatott. Csak a kezével legyintett egyet. Megfogtam a táskámat, lementem a lépcsőn, át a folyosón, a szobák előtt, és végül kiértem a verandára. Nagy nehezen felvettem a csizmámat, és végre elindultam. Elsőnek csak kényelmesen sétáltam, de aztán véletlenül rápillantottam az órámra, és majdnem megállt a szívem. Öt perc múlva lesz nyolc! Elkezdtem rohanni. Elsőnek csak szép finoman, utána meghosszabbítottam lépteimet, és gyorsabb ütemre váltottam. Egy pillanatra megálltam, mikor a tóhoz értem. Ez a tó olyan gyönyörű, különleges, varázslatos. Ez a kedvenc helyem! Itt, a cseresznyefák alatt, valahogy úgy éreztem, hogy teljesen önmagam lehetek, nem kell semmilyen álarc, hazugság. Ez a kedvenc helyem az egész városban! De most rohannom kell. Nem akarok elkésni, ugyanis Rumiko kisasszonnyal lesz az első órám, és ő nagyon haragszik a későkre, mindig keményen megbünteti őket. 

Hát… nem is késtem olyan sokat. Csak cirka tizenöt percet. Nem is értem, hogy Rumiko kisasszony miért borult ki annyira. Nem elég, hogy az egész osztály előtt leordított, hanem még a leckémet is beszedte, hogy leosztályozza. Arra meg kaptam egy kettest, mert nem értettem, de legalább megpróbáltam alapon. Utána az egész órán engem kérdezgetett, hogy javíthassak. Persze azt is elszúrtam, mert tegnap egy szót sem tanultam. Az osztály pedig röhögött. Nagyon kínos volt! 
- Lehet még ez a nap rosszabb? – kérdeztem magamtól, és a választ is megkaptam. Igen, lehet ez még rosszabb. Sokkal rosszabb. 
 
 III.fejezet 
A támadó kutya 


- De jó, hogy véget ért mára az iskola!- sóhajtottam föl. Hazafelé sétáltam az egyik osztálytársammal, Seiko Mirával 
- Aha. - mondta színtelen hangon. Kíváncsian felé fordultam, ugyanis Mira szinte majdnem mindig nevetett és úgy alapjaiban nagyon jókedvű, vidám lány volt. De akkor most miért ilyen? 
- Mira, jól vagy? Történt valami? – kérdeztem aggódva. Mira elsőnek nem is válaszolt, utána meg rám nézett, és így szólt. 
- Rina, el kell mondanom neked valamit. 
- Mit? 
- Üljünk le! – mondta, miközben rámutatott egy padra, amely a parkban volt. Odamentünk és leültünk. 
- Nos? – Nem erősségem a türelem. Szeretek gyorsan túlesni a dolgokon, így egy kicsit mintha nem lenne annyira fájdalmas.. 
- Nos… a szüleim új állásajánlatot kaptak, amely nagyon jónak tűnik. Érdekesebb munka, sokkal több pénzért. Az egyetlen baj az, hogy ez egy másik városban van, messze innen. És… hát… el akarnak költözni. 
- Ó! – Mindössze ennyit tudtam kinyögni. Szerettem Mirát, ő volt az egyetlen barátom az egész iskolában. Nagyon magányos lennék, ha ő is elmenne. De hát nem tarthatom fel őket csak azért, mert én magányos lennék! Nem lehetek ennyire önző! 
- Hát… ez nagyszerű hír. Gratulálok! Biztos nagyon jól fogod magad érezni az új helyen. Rengeteg új barátod lesz… 
- Rina! Arra gondoltam, hogy átjöhetnél ma beszélgetni. Utoljára. Mert a szüleim már mindent bepakoltak, és szeretnének most hétvégén költözni. Mondjuk most háromkor? – Már a nyelvem hegyén volt a válasz, hogy igen, persze, amikor eszembe jutott a ma reggeli beszélgetés Haruka asszonnyal. 

- Sajnálom, Mira, de ma sietnem kell, mert ha elkések, akkor Haruka asszony megbüntet. Ne haragudj! – Megöleltem Mirát, talán utoljára, és elrohantam. Biztos voltam abban, hogy azt gondolja, hogy ez csak egy kifogás volt, hogy ne kelljen vele lennem. De ez hazugság! Összefacsarodik a szívem a gondolatra, hogy Mira elköltözik. 
- Ez nem igazság! – mondtam ki a gondolataimat, miközben éreztem, hogy könnyek csorognak le az arcomon. – Ez nem igaz! Nem elég, hogy árva vagyok, még az egyetlen barátomat is el kell, hogy veszítsem? Hol itt az igazság?! – Hamarosan már zokogás rázta a vállaimat. 
A lábam magamtól vitt, nem is néztem, hogy merre megyek. Amikor már végre egy kicsit összeszedtem magam, akkor eszméltem rá, hogy hol is vagyok. Legnagyobb megdöbbenésemre a tónál álltam. Az én kedvenc helyemnél, a kis tónál. Leültem a partjához közel eső padra, és sírtam. Nem is tudom hányszor sírtam életemben, talán kétszer vagy háromszor? Ha figyelembe vesszük, hogy tizenöt éves vagyok, ahhoz képest ez elég kevés. 
Gondolataimból egy elég ijesztő hang zökkentett ki. Egy félelmetes morgás,amit, tó túlsó partján álló, nagydarab,habzó szájú kutya adott ki magából, fogát rám vicsorítva, támadásra készen. 
Könnyeim azonnal elapadtak. Éreztem, hogy sírni később is lehet, de most valamit cselekedni kell. Ha itt maradok, és csendben üldögélek, talán megun és elmegy. Vagy a gyengeség jelének veszi, és megtámad. Ha felpattanok és ordítok, mint egy sakál, talán megijed és elmegy. Vagy támad. Viszont ha elfutok, akkor biztos, hogy utánam jön. Nem szeretek tétlenül várni, hogy történjen valami. Inkább cselekszem, mégha meggondulatlanul is. Jó erősen megfogtam a táskámat, és leugrottam a padról, majd futásnak eredtem. A hátam mögött éreztem, hogy a kutya is megindul utánam. Mibe kellett már megint belekeverednem? 
 






www.gotastories.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!